A közúti közlekedési nyilvántartásról szóló törvény módosítása szerint a 3,5 tonna össztömeget meghaladó tehergépjárművet, autóbuszt üzemeltető tulajdonos székhelyként, telephelyként csak olyan címet adhat meg, ahol a gépjárművek tényleges tárolása, karbantartása zajlik. Mindezt az illetékes település jegyzőjének kell írásban igazolnia. Ezzel véget ér az a gyakorlat, hogy a nulla százalékos iparűzési adó ígéretével a kisebb települések magukhoz csábítják papíron a fuvarozókat, akiknek ily módon csak a súlyadót kellett megfizetniük.
Erre a módszerre egész iparág épült az elmúlt években kis hazánkban. Azok a jellemzően elmaradottabb kisebb települések tudtak élni ezzel a lehetőséggel, ahol amúgy sem volt érdemi iparűzési bevétel, így a nulla százalékra levitt ipa-t már 4-5 kamion súlyadójával is kompenzálni lehetett. A fuvarozó cégnek „természetesen” semmi köze nem volt az újonnan létrejött telephelyéhez, az technikailag csak arra szolgált, hogy oda jelentse be a gépjárműveit, majd a tárgyi eszközök arányában oda fizesse a nulla százalékos iparűzési adót. A befogadó település pedig köszönte szépen a súlyadót.
Mint az üzletek legtöbb részében, a win-win szituáció ezúttal sem minden szereplőre vonatkozott: az az önkormányzat, ahol ténylegesen működött a fuvarozó vállalkozás, duplán rosszul járt. Nem csak a súlyadótól esett el, hanem az iparűzési adóbevétele is kevesebb lett. Joggal érezték méltánytalannak a helyzetet, mert az adott település infrastruktúráját használták a tehergépkocsik, de a súlyadó az ország másik részére folyt be (az ipa pedig a cégnél maradt). Nem kérdés, hogy ez a konstrukció erősen hasonlít a színlelt szerződésekhez, mert célja nem más, mint az adóelkerülés.
Az iparág úttörői azonban nem is a nagy fuvarozó cégek voltak, hanem a több ezer személygépkocsit a tulajdonukban tartó flottakezelők, akik lízingbe adták a járműveket. Az esetükben még mindig nyitva áll a kiskapu, mert ők egy technikai telephelyet létre is szoktak hozni a céltelepülésen, ahova betesznek 10-15 használt gépkocsit, és elvileg ott árulják azokat. A sok ezer gépkocsiból álló eszközpark folyamatosan cserélődik, így nem nagy megterhelés ott parkoltatni 10 autót, és így bizonyítani tudják, hogy tényleges működést folytatnak a telephelyükön.
Az már más kérdés, hogy egy kicsit is reálisan belegondolva mindenki számára nyilvánvaló, hogy mire megy ki a játék, és alkalmas-e egy nem frekventált helyen található falu eldugott telke a gépkocsik értékesítésére vagy sem. Ebben a helyzetben is az lenne a korrekt megoldás, ha a telephely befogadó méretét vennék alapul, és a ténylegesen ott tárolt gépkocsik arányában fizethetné az iparűzési adót és a súlyadót a céltelepülésnek a flottakezelő. A többit pedig annak az önkormányzatnak fizetné, ahol a tényleges tevékenységét végzi.